Hűséggel az Úr szolgálatában
Korcsogh Imre atya a XX. jubileumi Imanapon vállára vette a nehéz keresztet
Imre atya,
milyen volt a családi környezet, ahonnan kiindult a hivatás útjára és hogyan
történt hivatásának elfogadása, majd annak megvalósulása, tanulmányai?
1925.
október
17-én születtem Ipolynyéken. Vallásos
családból származom. Szüleim rendszeres
templombajárók voltak, engem nem kellett küldeni a
szentmisére. Magától
értetődött, hogy a család együtt ment a
templomba és vallásosan él. 4-en
voltunk testvérek, egyikünk még kis korban meghalt.
Alapiskolai tanulmányaimat
Ipolynyéken végeztem, a gimnáziumot
Ipolyságon kezdtem. A háború
közbeszólt és
befolyásolta valamennyiünk sorsát.
Magyarországhoz való csatolásunk után a
káplánok is az anyaországból jöttek, s
ők foglalkoztak velünk, mint
leventékkel. Mikor már a háború
közeledett, az volt a terv, hogy kiképeznek és
a háborúba visznek. Mikor aztán a németek
elfoglalták Ipolyságot, a
gimnáziumból is el kellett mennünk a
szélrózsa minden irányába. Megszűnt az
iskola, a németek lövészárkot vittek
bennünket ásni. 1944 decemberében bejöttek
az oroszok is Ipolynyékre és munkára
kényszerítettek bennünket.
Olyan
időszak következett, amikor
nem volt szabad magyarul beszélni, a templomban is
szlovákul ment a liturgia,
még énekelni sem lehetett magyarul. Később
enyhült a helyzet, a szlovák káplán
is tanulni kezdett magyarul, mi is kezdtünk magyarul
énekelni. 1950-ben újra
megnyílt a magyar gimnázium, jelentkezhettünk,
két évet kellett még
elvégeznünk. 1952-ben érettségizhettem le.
Ezután kellett dönteni a hivatás
ügyében. Többen is érdeklődtünk az
osztályból a papi hivatás iránt, akik
már
ministráltunk és régóta
erősítettük magunkban a papi hivatást. Az
időközben
újra megnyílt pozsonyi szeminárium vonzott
bennünket, el is mentünk a
felvételire. Lazík Ambrus püspök úr, aki
szépen tudott magyarul, fogadott
minket és közölte, hogy szívesen vár
minket a szemináriumba. Én még 1 évet
vártam, gondolkodtam és 1 évvel később
léptem be. Akkor elég sok magyar ajkú kispap tanult ott, mintegy 15-en. Erős
magyar közösség volt ott, minden szerdán magyar szentmisénk is volt. Lelki
vezetőnk Fronc tanár úr, aki a latint tanította, kifogástalanul beszélt
magyarul. Öt évet töltöttem a szemináriumban, a szentelés 1957. június 23-án
volt a pozsonyi dómban, Lazík Ambrus püspök úr szentelt fel.
Hol kezdte papi
működését?
Első
kápláni
helyem Tardoskedd volt, egy színmagyar és katolikus
nagyközség, itt 1 évet
töltöttem. Itt szlovák misét is kellett
végeznem, mivel az áttelepítések miatt
szlovák családok is beköltöztek a
községbe. 1 év után áthelyeztek
Gútára. Gútán
ketten voltunk káplánok. Ott voltam több mint 10
évig, időközben 6 plébános
váltotta egymást. 32 filiája volt
Gútának, nagy körzet. Biciklivel közlekedtem Nagyszigetre, ahol miséztem is,
később már motorbiciklivel közlekedtem. Iskolákba is kijártam, minden nap
máshová kellett mennem hittant tanítani.
A hosszú
kápláni szolgálat letelte után mikor kapott plébánosi feladatot?
Egy
bérmálás
alkalmával a püspök atya megkérdezte tőlem,
akarok-e plébániára menni. Én
rábíztam a döntést, így 1968-ban
névnapomra megkaptam a kinevezést jelenlegi
helyemre, Dercsikára. Akkoriban az ún. „bajuszos
püspök” (egyházügyi titkár)
döntött mindenről, aki nem akart elengedni. Hiába
helyezett a püspök, ő nem
járult hozzá. Eljöttem „saját
szakállamra” karácsony előtt, és a
karácsonyi
ünnepeket már Dercsikán végeztem. El kellett
foglalnom a helyemet, mert
dercsikai elődömet már elhelyezték.
Milyen volt az
egyházközség állapota, amikor átvette?
A
plébánia romos
épület volt, csak egy szoba volt lakható. Hosszas
utánjárással sikerült
összeszedni az anyagot az építkezéshez a
község segítségével. A
munkálatokban a
helybeliek is besegítettek. A templom is
renoválásra szorult, nem ment könnyen,
mindenre engedélyt kellett kérni. 1997-ben újabb
felújítás történt külsőleg
és
belsőleg is. A sekrestye fölé a jubileumi évben
közösségi termet is
készíttettünk, amely alkalmat nyújt papi
gyűlések lebonyolítására vagy a hivő
közösség tagjainak találkozására
is.
Hogyan vészelte
át az ateista rendszer üldözését?
A
titkosszolgálat
emberei gyakran járták a
plébániákat, próbálták
beszervezni a papokat
ügynököknek. Engem is sokszor kerestek, de
szerencsére abban az időben már a
plébánia építésével
foglalkoztam, így nem nagyon találtak otthon. Egy
alkalommal
itthon találtak, egyikük már ittasabb
állapotban rámszegezte a pisztolyát.
Végül a másiknak sikerült észhez
térítenie, így megmenekültem. A
hitoktatást is
megpróbálták ellehetetleníteni, ám
Dercsikán az ellenpropaganda ellenére is
szinte mindenki járt hittanra.
Hosszú éveket
töltött a Csallóközben. Hogyan látja az itteni mentalitást, a lelki igényeket,
a pasztoráció lehetőségeit? Mit szeretne még megvalósítani?
A
környező
falvakban, de távolabbi helyeken is helyettesítettem.
Két évig csatolták hozzám
Bakát, 5 évre Egyházkarcsát.
Ezenkívül helyettesítettem huzamosabb ideig
Egyházgellén, Albáron és Nagymegyeren is.
Dercsika színmagyar és katolikus
kisközség, mintegy 500 lakossal. A
templombajárás csallóközi viszonylatban
átlagosnak mondható. Sajnos, az ifjúság nem
nagyon kapcsolódik be az
egyházközség életébe, az
evilági elfoglaltságok jobban vonzzák őket.
Kevés
azonban az aktív, az egyházért tenni kész
keresztény a felnőttek között is.
Persze, mindig akadnak azért áldozatos lelkek, akikre
lehet számítania a plébánosnak.
Szeretném, ha –Isten kegyelméből- továbbra
is tudnám szolgálni az Egyházat és
az itteni magyarságot, és megmutani a helyes utat sok, a
mai korban
eltévelyedett embernek.
A
Pázmány Péter
Alapítványban is tevékenykedik, a
papnevelés ügyét is szívén viseli. Mit
üzenne
a hivatásra készülő ifjaknak?
Jelen
voltam a
Pázmány Péter Alapítvány
megalakításánál, amely a felvidéki
magyar kispapok
anyanyelven való tanulásának
elősegítését tűzte ki célul. A
Pázmány Péter
Alapítvány ma ösztöndíjat
biztosít a felvidéki magyar kispapoknak, hogy
Budapesten a Központi Szeminárium
növendékeiként tanulhassák a
teológiát a
Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Fontosnak
tartom a papi hivatások
támogatását. A papi hivatás a
családban születik meg. Ezért, amikor papi
hivatásokért imádkozunk, keresztény
családokért is kell könyörögnünk.
Arra
biztatom a papi hivatásra készülő ifjakat, ne
hátráljanak meg a nehézségektől,
s akkor az Úr erőt ad nekik, hogy hűségesek maradhassanak
hozzá minden
megpróbáltatás közepette is.
Az inerjú 2008-ban készült!
Pázmaneum-mt