A megújuló katekézisért
Beszámoló a
szlovákiai magyar hitoktatók 2010. február 27-ei
továbbképzéséről
Talán az egyik
legemberibb tulajdonságunk a találkozás
utáni vágy: a másikkal való kapcsolat
kialakítása és annak ápolása. Ez az
alapvető tulajdonság, ahogy mondani szokták,
kicsiben-nagyban megvan, és egész életünket
végigkíséri, hiszen tulajdonképpen egyik
találkozóról a másikra
érkezünk. Ám ha Jézus nevében
jövünk össze, a találkozás még
teljesebbé válik: hiszen nemcsak egymás
társaságának örülünk, hanem egy
közösséggé válva Istent is
dicsérjük. Ezért nagyszerű alkalmak a pozsonyi
hitoktató-találkozók, ahol a szlovákiai
magyar katekéták, lelkipásztori kisegítők
időről időre újra megélik a találkozás
örömét.
A Szlovákiai Magyar Hitoktatási Központ immár
húsz éve kezdte meg a negyedévenkénti
továbbképzéseket a katekézisben
tevékenykedők és érdeklődők részére.
Ezt a tevékenységet a Szlovák Püspökkari
Konferencia döntése értelmében tavaly
júniustól az SZPK Hitoktatási és Iskolai
Bizottságának Magyar Kateketiai Albizottsága
folytatja, mint a SZMHK jogutódja. A legutóbbi
találkozóra február 27-én került sor a
szokott helyszínen, a pozsonyi Szalézi Rendházban.
Kíváncsi beszélgetések előzték meg
az előadást, mindenki érdeklődve várta, milyen
új perspektívákat nyit meg Fogassy Judit és
Stafford Kriszta nővér a megújuló katekézis
kérdéskörében. A meghívóban
ugyanis a 2008-as iskolatörvény reformjai nyomán
felvetődő problematika újszerű
megvilágítását
ígérték. A sok vihart kavart reform
elképzelései alapján az új tanmenetekben
felmerült a lehetőség, hogy a következő
tanévtől az elsőáldozásra készülő
tanulók felkészítése kiszorul a
hittanóra tananyagából, és a
plébániai hitoktatás területére
kerül. Ez a (várható, de nem biztos)
radikális újítás némi
bizonytalanságot ébreszt(ett) a hitoktatókban
– annyi év tapasztalata után hátat
kéne fordítani a jól bevált gyakorlatnak?
A találkozót szentmisével indítottuk,
melyet főtisztelendő Tóth László, Bozay
Krisztián és Kiss Róbert atya celebrált. A
szentmise homíliájában Orosch János
püspök úr hitoktatóknak írt gondolatait
olvasta fel László atya. A nagyböjti programba illő,
elmélyíteni kívánó gondolatok
után éles csengőként rázott fel mindenkit a
két előadó elsöprő előadásai és
módszertani tanácsai. A nővérek a magyar
alapítású Jézus Szíve Nővérek
Társaságának tagjai, akik a hitoktatás
módszertanának szentelik életüket –
olyan energikus személyiségek, vonzó
pedagógusok, akiknek nem lehet ellenállni, akik mellett
szinte repül az idő, és világosan
körvonalazódik, mit is jelent a
„pedagógus” kifejezés. Azonban a két
nővér éppen erre a csapdára hívta fel
figyelmet: egy hitoktatónak nem elég jó
pedagógusnak lennie, nem elég a tanulókat
vallásoktatásban részesítenie, hanem a
keresztény életbe történő beavatást/
beavatódást kell elősegítenie. A
szinonimaként használt fogalmak (hitoktató,
katekéta) óriási tartalmi
különbségeket mutatnak: míg a hitoktató
hitről beszél, a katekéta hittel nevel a
keresztény életre. Vagyis a katekézis sokkal
többről kell, hogy szóljon. Ezért
látják Szentlélektől jövő sugallatnak a
nővérek azt a gondolatot, hogy az iskolai hitoktatáson
túl plébániai katekézist is
szervezzünk.
És itt térhetünk vissza a bevezető gondolatokhoz: a
nővérek a plébániai katekézis és az
iskolában történő vallási nevelés
közti alapvető különbségeket mutatták be.
Rámutattak, hogy a katekézis, vagyis a keresztény
életre való nevelés sokkal komplexebb feladat: a
keresztségkor kapott királyi, papi és
prófétai identitás
megerősítését szolgálja. Egyszerre
tartalmaz misszióra, hitre, moralitásra,
liturgiára, közösségi életre,
szolgálatra való nevelést és
elősegíti az új emberré válást. A
mai szekularizált, értékvesztett
társadalomban különösen fontos, hogy a
tanulókat elvezessük saját identitásuk
felismeréséhez és megtartásához,
hiszen ha mi ezt nem tesszük meg, megteszi más –
ám a fogyasztói világ csak (fel)használni
akarja az identitásnélküli embereket saját
céljai eléréséhez, és nem
célja a személyes boldogság útjának
felfedeztetése.
Fontos megjegyeznünk, hogy a nővérek nem
a hitoktatás iskolából történő
kiszorítását sugallták
előadásaikkal, hanem a plébániai katekézis
elindítását szorgalmazták, vagyis a
két bázis összekapcsolásának
hatékonyságáról beszéltek. Az
iskolai, állam által szabályozott
tanórákon kívül ugyanis a Katekézis
Általános Direktóriuma alapján
szükség van a plébániai életbe
való csatolásra, a keresztény
közösségi élet ismételt
felfedezésére, a szövetségi
létmódunk közös megélésére
is. A nővérek ebben egy új perspektíva
megnyílását látják, ami által
csak gazdagodhatunk. Katekéták és tanulók
egyaránt. Csak hagyni kell az újítást, hadd
végezze el a dolgát – a mi lelkünkben is.
Petres Gabriella
|