A megújuló katekézisért
Talán az egyik legemberibb tulajdonságunk a találkozás utáni vágy: a
másikkal való kapcsolat kialakítása és annak ápolása. Ez az alapvető
tulajdonság, ahogy mondani szokták, kicsiben-nagyban megvan, és egész
életünket végigkíséri, hiszen tulajdonképpen egyik találkozóról a
másikra érkezünk.
Ám ha Jézus nevében jövünk össze, a
találkozás még teljesebbé
válik: hiszen nemcsak egymás
társaságának örülünk, hanem egy
közösséggé
válva Istent is dicsérjük. Ezért nagyszerű
alkalmak a pozsonyi
hitoktató-találkozók, ahol a szlovákiai
magyar katekéták, lelkipásztori
kisegítők időről időre újra megélik a
találkozás örömét.
A Szlovákiai
Magyar Hitoktatási Központ immár húsz
éve kezdte meg a
negyedévenkénti továbbképzéseket a
katekézisben tevékenykedők és
érdeklődők részére. Ezt a
tevékenységet a Szlovák Püspökkari
Konferencia döntése értelmében tavaly
júniustól az SZPK Hitoktatási és
Iskolai Bizottságának Magyar Kateketiai
Albizottsága folytatja, mint a
SZMHK jogutódja. A legutóbbi találkozóra
február 27-én került sor a
szokott helyszínen, a pozsonyi Szalézi Rendházban.
Kíváncsi
beszélgetések előzték meg az előadást,
mindenki érdeklődve várta,
milyen új perspektívákat nyit meg Fogassy Judit
és Stafford Kriszta
nővér a megújuló katekézis
kérdéskörében. A meghívóban
ugyanis a
2008-as iskolatörvény reformjai nyomán felvetődő
problematika újszerű
megvilágítását
ígérték. A sok vihart kavart reform
elképzelései alapján
az új tanmenetekben felmerült a lehetőség, hogy a
következő tanévtől az
elsőáldozásra készülő tanulók
felkészítése kiszorul a hittanóra
tananyagából, és a plébániai
hitoktatás területére kerül. Ez a
(várható, de nem biztos) radikális
újítás némi bizonytalanságot
ébreszt(ett) a hitoktatókban – annyi év
tapasztalata után hátat kéne
fordítani a jól bevált gyakorlatnak?
A találkozót szentmisével indítottuk,
melyet főtisztelendő Tóth László,
Bozay Krisztián és Kiss Róbert atya
celebrált. A szentmise homíliájában
Orosch János püspök úr hitoktatóknak
írt gondolatait olvasta fel László
atya. A nagyböjti programba illő, elmélyíteni
kívánó gondolatok után
éles csengőként rázott fel mindenkit a két
előadó elsöprő előadásai és
módszertani tanácsai. A nővérek a magyar
alapítású Jézus Szíve Nővérek
Társaságának tagjai, akik a hitoktatás
módszertanának szentelik
életüket – olyan energikus
személyiségek, vonzó pedagógusok, akiknek
nem lehet ellenállni, akik mellett szinte repül az idő,
és világosan
körvonalazódik, mit is jelent a
„pedagógus” kifejezés. Azonban a két
nővér éppen erre a csapdára hívta fel
figyelmet: egy hitoktatónak nem
elég jó pedagógusnak lennie, nem elég a
tanulókat vallásoktatásban
részesítenie, hanem a keresztény életbe
történő beavatást/ beavatódást
kell elősegítenie. A szinonimaként használt
fogalmak (hitoktató,
katekéta) óriási tartalmi
különbségeket mutatnak: míg a hitoktató
hitről beszél, a katekéta hittel nevel a
keresztény életre. Vagyis a
katekézis sokkal többről kell, hogy szóljon.
Ezért látják Szentlélektől
jövő sugallatnak a nővérek azt a gondolatot, hogy az
iskolai
hitoktatáson túl plébániai
katekézist is szervezzünk.
És itt térhetünk vissza a bevezető gondolatokhoz: a
nővérek a plébániai
katekézis és az iskolában történő
vallási nevelés közti alapvető
különbségeket mutatták be. Rámutattak,
hogy a katekézis, vagyis a
keresztény életre való nevelés sokkal
komplexebb feladat: a
keresztségkor kapott királyi, papi és
prófétai identitás
megerősítését
szolgálja. Egyszerre tartalmaz misszióra, hitre,
moralitásra,
liturgiára, közösségi életre,
szolgálatra való nevelést és
elősegíti az
új emberré válást. A mai
szekularizált, értékvesztett társadalomban
különösen fontos, hogy a tanulókat
elvezessük saját identitásuk
felismeréséhez és megtartásához,
hiszen ha mi ezt nem tesszük meg,
megteszi más – ám a fogyasztói világ
csak (fel)használni akarja az
identitásnélküli embereket saját
céljai eléréséhez, és nem
célja a
személyes boldogság útjának
felfedeztetése.
Fontos megjegyeznünk, hogy a nővérek nem a
hitoktatás iskolából történő
kiszorítását sugallták
előadásaikkal, hanem a plébániai katekézis
elindítását szorgalmazták, vagyis a
két bázis összekapcsolásának
hatékonyságáról beszéltek. Az
iskolai, állam által szabályozott
tanórákon kívül ugyanis a Katekézis
Általános Direktóriuma alapján
szükség van a plébániai életbe
való csatolásra, a keresztény
közösségi
élet ismételt felfedezésére, a
szövetségi létmódunk közös
megélésére
is. A nővérek ebben egy új perspektíva
megnyílását látják, ami által
csak gazdagodhatunk. Katekéták és tanulók
egyaránt. Csak hagyni kell az
újítást, hadd végezze el a dolgát
– a mi lelkünkben is.
Pázmaneum, Petres Gabriella
|