A rendszerváltással szinte egyidős a szlovákiai magyar katolikus hívők küzdelme magyar lelki gondozóért, püspökért. Az első komáromi imanapra 1990-ben, Jó Pásztor vasárnapján került sor. Azóta minden évben megtartották a könyörgést, amelyen magyar főpásztorért, magyar papi és szerzetesi hivatásokért imádkoztak. Úgy tűnik azonban, hogy a petíciókkal, memorandumokkal is megerősített óhaj máig nem talált meghallgatásra a szlovák katolikus egyház vezetőinél.
Személyes tapasztalatom támasztja alá ezt, és persze azt is, hogy milyen nagy szükség lenne a katolikus egyházon belül a hatályos enciklikák, belső szabályzatok szerint eljárni, amely a hívek anyanyelvi pasztorációját kiemelten kezeli. A közelmúltban vette fel fiam a bérmálás szentségét. Egy gyakorló hívő családban jeles, fontos nap ez az ünnep, hiszen a bérmálás szentsége a keresztény nagykorúság elérését jelenti, ekkor kapjuk meg ajándékul a Szentlelket, hogy Krisztus tanúi legyünk az egyházban és a világban. A családunk, másokkal együtt így készült erre a napra. Az emelkedett ünnep azonban – minden jó szándék ellenére – csalódást hozott.
A bérmálás szentségét a katolikus egyházban püspök hivatott kiszolgáltatni. A pozsonyi érsekségben, ahová a sormorjai és szenci esperesi kerület is tartozik, Stanislav Zvolenský püspök úr feladata a szentség feladása. Az érsekség magyar ajkú hívei elfogadták-elfogadják őt, sőt Zvolenský Szaniszlóként emlegetik, de a személynek szóló szimpátia nem tudja megváltoztatni azt az egyszerű tényt, hogy hitben élni, lelki dolgokról elmélkedni az anyanyelvünkön nem tud velünk. A bérmálási szertartás során a püspök úr mindent megtett, hogy a liturgia magyarul folyjon le, de ahogyan Menyhárt József írta egy 2005-2006-ban született tanulmányában (Egyház és nyelv): „…a kisebbség nyelvén tartott szertartás és liturgia nyelvileg kifejezetten káros is lehet, ha a szertartást végző személy rosszul beszél magyarul.” Ezzel szembesültünk most is. A tört magyarsággal végzett szertartás alatt nagyon sokan éreztük kínosan magunkat. Egyrészt sajnáltuk a püspök urat, hogy a liturgia idején számára idegen (magyar) nyelvtörő manőverekre kényszerül, másrészt sajnáltuk önmagunkat, hogy a szlovákul folyó prédikáció nem együttgondolkodásra, nem lelkigyakorlatra, hanem lázadásra késztet bennünket: felszínes dolgokról lehet idegen nyelven értekezni, de a lélek dolgairól soha! Így az emelkedettség pillanatai helyett mi magunk is a kirekesztettség pillanatait éltük meg, ráadásul kamaszkorban lévő bérmálandó gyermekeinkre is ügyelnünk kellett, hogy hitük átélésére, komolyságuk megőrzésére, ne pedig a nyelvi vétségek miatti vihorászással teljenek ezek a fennkölt percek.
Huszonegy alkalommal gyűltek össze Szlovákiában a katolikus magyar hívek és vezetőik, hogy megoldás szülessen erre a gondjukra. 2001-ben, a 12. imanapon Ján Sokol nagyszombati-pozsonyi érsek személyesen is részt vett, s átvette azt a memorandumot, amely a katolikus magyarok gondjaira javasolt megoldásokat. Ez a memorandum tételesen kérte többek közt: „ A Szlovák Püspöki Karnak legyen magyar anyanyelvű tagja, aki bírja a szlovákiai magyar katolikus hívek és papok bizalmát, s aki olyan jogkörökkel rendelkezik, hogy képes lesz a szlovákiai magyar katolikus közösség gondjait megoldani és a Szlovák Püspöki Kar irányításával koordinálni tudja a szlovákiai magyar lelkipásztorokat.(…) A Szentszék az új egyházmegyék létrehozatalakor ne aprózza fel a Szlovákiában egy tömbben élő katolikus magyarságot. (…) A teológiai képzés során a magyar anyanyelvű kispapok megfelelő szervezeti formák segítségével anyanyelvükön is kaphassanak képzést.”
Minden kérés máig meghallgatatlan. Magyar nyelvű katolikus teológiai képzés 1918 óta nem létezik Szlovákia területén. Fokozatosan nő a magyarul nem vagy csak alig tudó lelkészek száma a magyarlakta területeken, bérmálási tapasztalatomhoz hasonló „élményben” egyre több hívőtársamnak volt-van része szentmiséken, temetéseken, más szertartások alkalmával. Sőt, a magyar katolikus hívek kéréseinek mintha az ellenkezőjét hajtanák végre. Az új egyházmegyei felosztásban tovább darabolták a magyar esperességeket, s mindenütt kisebbségbe kerültek, mert az egyházi hierarchia is követte a világi politikai hatalom észak-déli, asszimiláló szándékú területi felosztását. Egyre többen panaszkodnak arra, hogy az áthelyezések során magyar többségű településekre magyarul nem beszélő lelkészeket küldenek, pedig a nagy tudású egyházi vezetőink is tisztában vannak vele: az emelkedett funkcióban használt liturgiai nyelv mennyire fontos a hitélet és a nemzeti kultúra szempontjából. A hit nem száraz szakmai tudás. Az az erőteljes lelki-érzelmi kötődés, ami benne megnyilvánul, a hívő anyanyelvét predesztinálja arra, hogy hitgyakorlásának eszköze legyen. Felmérést nem végeztem hívők között, de magam is úgy gondolom, ha megszűnne a lehetősége, hogy magyarul gyónjak, magyarul imádkozzak, a gyakorló katolikusok sorából idővel akár ki is szorulhatnék.
Úgy tűnik, egyházam vezetését ez a legkevésbé sem bántja. Mintha a hierarchiai csúcsain is a világi nyelvtörvényt követnék, nem az egyházi tanítást, mely a múlt század hatvanas évei óta a hitéletben az anyanyelvnek szánja a legnagyobb szerepet. Nem a pásztor nyelvének, hanem a nyáj nyelvének. Szlovákiában azonban húsz év alatt sem tudta eldönteni a katolikus egyház, hogy van-e egy több mint 300-ezres közösségnek joga saját püspökre. Bérmálási „élményem” mutatja, mekkora a szükség. Akkor is, ha azok, akiknek hallaniuk kellene a kérést, akiket Isten a szolgálatára rendelt, nem hallják.

Mészáros Alajos, Európai parlamenti képviselő