Szlovákia püspökeinek pásztorlevele a barbár éjszaka és az ún.
eperjesi „szobor“ 60. évfordulója alkalmából
Krisztusban kedves testvérek!
Minden ember, nemzet és ország életében előfordulnak olyan események,
amelyek váratlan, s néha sorsdöntő változást hoznak. Ebben az évben, és
különösképpen ezekben a napokban olyan tragikus eseményekre emlékezünk,
amelyek nagy sebet ejtettek országunk életén, az úgynevezett barbár
éjszakára és az eperjesi „szoborra”.
John Woods angol professzor a „Hogyan építette a katolikus egyház a
nyugati civilizációt” című könyvében leírja azoknak az eseményeknek a
következményeit, amelyekre a 16. század harmincas éveiben került sor,
amikor VIII. Henrik király Angliában bezáratta az összes kolostort.
Kiűzte a szerzeteseket, sokakat bebörtönöztetett, sőt néhányat
meggyilkoltatott. Egyik munkatársa így írt a királynak tettei
következményeiről: „Egyértelműen azt tapasztaltuk, hogy a birodalmat sok
szenvedés fogja érni, nagy visszaesés fog mutatkozni, és az engedelmes
alattvalók hiányolni fogják azt a vendégszeretetet és gondoskodást,
amely a kolostorokra volt jellemző. Ezeket meg kellett volna kímélni,
hogy a környékükön élő szegényeket segíthessék”.
Hasonló
esemény zajlott le 1950-ben nálunk is, az akkori
Csehszlovákiában. Az akkori rendszer likvidálni
akarta az egész Egyházat. Ez a legfájdalmasabban
– főleg az ún. eperejesi „szobor” után
- a görög katolikusokat érintette. A keleti
rítusú katolikus egyházat
megsemmisülésre ítélték, papjait
bebörtönözték, és kényszerlakhelyet
kijelölvén nekik, száműzték.
Megszüntettek továbbá minden kolostort. Azok
likvidálása sok anyagi kárt is okozott, bár
nem ez volt a lényeges. Ennek az intézkedésnek
sokkal komolyabb, sőt beláthatatlan következménye
lett a lelkiismeret, az egyén és a társadalom
erkölcsi életének területén... Szellemi
vonatkozásban mintha pusztító
földrengés érte volna az országot.
Néhány nap alatt teljesen megváltozott nem csak az
egyének, hanem az egész társadalom élete:
sokan börtönbe vagy munkatáborba kerültek,
másokat, főként az apácákat, a cseh
határ menti elhagyatott helységekbe
telepítették ki. A kórházakból
eltávolították a szerzetes nővéreket, az
iskolákból a szerzeteseket, majd később azokat a
tanítókat is, akik kiálltak a hitük mellett.
A kolostorokat, amelyek biztonságot és támaszt
nyújtottak az egyszerű embereknek, jobb esetben
elmegyógyintézetté, rosszabb esetben katonai
laktanyává vagy börtönné
alakították át...
A kolostorok likvidációja azonban váratlan, és a kiötlői által nem
óhajtott gyümölcsöt is hozott: az élő hitet. Sok keresztény bátran
megvallotta a hitét, mások pedig vállalták annak átadását a saját
szabadságuk elvesztésének veszélye ellenére is. Nekik köszönhetően élt
az Egyház az illegalitásban is, és a hívek országszerte kis közösségekbe
tömörültek. Sok szerzetes közösség anyagilag ugyan kárt szenvedett,
lelkiekben azonban megerősödött és megújult. Mindazoknak, akik vállalták
ezt a munkát, akik az Egyházért küzdöttek, szenvedtek vagy meghaltak,
ma hálás köszönetet mondunk. Hiszen Isten az ő személyes áldozatukon
keresztül kegyelmeivel bőven megáldotta az Egyházat. Ő maga legyen
minden derék ember jutalma...
A
szerzetes közösségek túlélték a
negyven éves elnyomást, és manapság
lépten-nyomon találkozhatunk velük nem csak az
Egyházban, hanem az egész társadalomban. Igazak
tehát Szent Pál apostol szavai: „Mindaz, amit most
szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő
dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk”
(Róm 8,18), mégpedig nem csak az
örökkévalóság, hanem a mai idők
szempontjából is. Ma újra találkozhatunk a
szerzetesekkel az iskolákban, az ifjúság
nevelésének terén, a kórházakban a
betegek ápolásakor, a népmissziók
alkalmából. A katolikus tévén és
rádión keresztül szólnak hozzánk,
lelki támaszt nyújtanak nekünk értékes
könyvek és folyóiratok kiadásával...
Az Istennek szentelt szerzetességnek nagy jelentősége van az Egyház és
az egész világ számára (vö. KEK 916, 1619); a szerzetesi élet különös
módon tovább fejleszti a keresztségi kegyelmet (vö. Mt 19,12); Krisztus
előtérbe helyezésének (vö. Lk 14,26; Mk 10, 28-31) és második
eljövetelének (vö. Jel 14,4) megnyilvánulása; jel, amely eszünkbe
juttatja, hogy a mostani világ értékei mulandók (vö. Mk 12,25; 1 Kor
7,31; Lumen gentium 42).
A szerzetesség tehát jel... Hiszen aki Istennek szentelte magát, nem
azért él közöttünk, hogy kényelmes élete legyen a kolostorban, hanem
hogy rámutasson Isten jelenlétére köztünk. A görög katolikus egyház a
szenvedés által szintén megtisztult, és a mennyei Atya püspökei és
papjai szenvedése érdemeiért csodálatos fejlődéssel áldotta meg. Az
1950-ben létező egyetlen Eperjesi Püspökség helyett ma már Görög
Katolikus Egyháztartományról beszélhetünk, amelybe az Eperjesi
Főegyházmegye, valamint a Pozsonyi és a Kassai Görög Katolikus
Egyházmegye tartozik.
Kérjük közösen Istent, hogy a diktatúra idején sokat szenvedő
szerzetesek érdemeiért újítsa meg állandóan a hitünket. Kérjük, hogy
Isten igéjének olvasásakor nyitott legyen az elménk és a szívünk; hogy
adjon erőt ellenállni a rossznak, és egyúttal ösztönözzön megtenni a
jót. Imádkozzunk, hogy soha többé ne kelljen megtapasztalnunk a múlt
század ötvenes éveinek brutális gonoszságát. Az elmúlt idők keresztény
életének példaképei pedig serkentsenek minket keresztény buzgóságunk
megújítására...
Ebben segítsen az Isten!
Szlovákia püspökei
|