Mintegy száz esztendővel ezelőtt XIII. Leó pápa magánkápolnájában misézett, majd hirtelen megállt a mise celebrálása közben és mereven egy pontra figyelt. Huzamos ideig tartott ez az állapot. A ministráló pap meg is ijedt, és a mise végén megkérdezte: Talán beteg, vagy valami baj történt? S akkor elmondotta, hogy látomása volt, és az Úr Jézus közölte vele: az elkövetkező évszázad, a XX. század, a sátán százada lesz. A gonosz lélek uralkodni fog az egész világon, különösen Európán. Bement az irodájába, és saját kezűleg megírta azt a bizonyos imát, amelyre az idősebbek még emlékeznek, mert kötelező volt magyar nyelven elimádkozni minden szentmise végén az ún. Leó-imát: „Szent Mihály arkangyal! Védelmezz minket a küzdelemben, a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!…”
XIII. Leó pápának igaza volt. A XX. században valóban elszabadult a gonoszság hatalma, de bízunk abban, hogy csak száz esztendőre. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen az Úr megpróbálja azokat, akiket szeret, s a próbatételben a hűségeseknek kegyelmét is adja. Ebben a században teljes nyilvánosságot kapott az, ami már a XIX. században is kezdett elterjedni Európában: a kultúra emancipációjának, felszabadításának gondolata a keresztény iga alól. Kialakult az ún. szekularizált kultúra, a maga látszólag pluralista, de ugyanakkor totalitárius, monolitikus rendszereivel. Sikerült elérni azt, hogy Európának csak kulturális múltja van, de jelene, jövője aligha. Manapság nyugati országokból, de más kontinensekről is emberek mennek Európa nagy városaiba, és nem Európa jelenét, hanem múltját tanulmányozzák. Kérdés: hogyan jutottunk idáig? Kérdés továbbá: egyáltalán lehetséges-e keresztény kultúra, és ha igen, milyen módon kell azt kialakítani? Hiszen már 1975-ben VI. Pál pápa az Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli levelében egyértelműen meghirdette Európa újra-evangelizálásának programját. A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójára hivatkozik, amely a kultúra keresztény jellegének fontosságát hangsúlyozza. II. János Pál pápa számos megnyilatkozásában Európa újraevangelizálásának programját tűzi ki az egyház tagjai elé feladatul.
Ám fölmerül a kérdés: vajon mi az a kultúra? A kultúra fogalmának tudományos értelmező szótárak leírásai szerint legalább harmincféle definíciója van. Figyelemre méltó, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem óhajtotta a kultúra újabb definícióját adni, inkább körülírta azt. Ebből is láthatjuk, hogy a kultúra nehezen meghatározható fogalom. Mégis néhány filozófiai mozzanatot ki lehet ragadni a kultúra fogalmának vizsgálatánál. A kultúra a legtágabb értelemben környezetalakítást jelent. A ma divatos környezetvédelem is – bizonyos összefüggésben – ide tartozik. A környezet az élőlények alapvető igénye, hogy élni tudjanak. Az állatvilágban is – különösen a fejlettebb állatoknál – látjuk, hogy környezetet teremtenek maguknak. Csakhogy ez a környezet faji lényegüknek megfelelő: ösztönös és materiális környezet. Az ember esetében azonban sajátos mozzanat jelenik meg: a tudatosság és a szabadság. Az ember tehát tudatosan és szabadon alakítja környezetét, és így nem csupán materiális értelemben lehet beszélni emberi környezetről, hanem szellemi értelemben is. Éppen ezért előtérbe kerül a környezet szabad formálásának mozzanata, ami nehezen körvonalazható, és kicsúszik a természettudományos módszer egzakt vizsgálata alól. Hiszen lényeges tényezője az emberi szabadság gyakorlása, amely annyira az idő konkrét mozzanataihoz, a személyhez és a személy folytonosan változó szabad akarati aktusaihoz kapcsolódik, hogy nincs számítógép, ami egzakt módon regisztrálni, jövendölni tudná ennek a kulturális aktivitásnak jellegét. Ugyanakkor fenomenológiailag tény, hogy ilyen jelenség van, ezzel számolni kell. Hiszen ha az embert még az állat oldaláról is próbáljuk definiálni, akkor is jellemzi, hogy valamiféle kultúrtevékenységet ösztönösen kialakít. A kultúra – épp szellemi mozzanatából adódóan – értékmegvalósító tevékenység. Talán ez a legjobb meghatározása a kultúrának: értékeket valósít meg, ahol az első szint még az ember esetében is a materiális érték, hiszen az ember testből és lélekből áll, amelyre a szellemi értékmegvalósító tevékenység épül. Egyformán fontos mindkettő, amint a régi latin mondás mondja: Primum vivere deinde philoso-phari. Először élni kell, és csak utána lehet filozofálni. Bizonyos értelemben az emberi kultúrtevékenység mégis szellemi értékmegvalósító tevékenység. Tudnunk kell viszont, mit jelent az érték. Az érték általában valamilyen léttöbblet: jó, tökéletesség, amely vonzerővel hat minden olyan létezőre, ami annak a léttöbbletnek, jónak, tökéletességnek a léthiányát éli át. S mivel az egész világ úgy van megalkotva, hogy összhangra, egyensúlyra, arányosságra, kiegyenlítődésre törekszik, nyilvánvaló, hogy ez a léttöbblet – érték – fölkínálja magát annak, ami ennek hiányával rendelkezik. Az ember kulturális tevékenysége tehát valamilyen értéket akar létrehozni, és mivel a szellem a végtelenre irányul, mindenről mindent akar tudni, minden jót szabadon, korlátozás nélkül akar elérni, ezért a kulturális aktivitásnak szellemi értelemben nincsenek határai. A legfőbb érték, a végtelen érték lehet csak a határpontja. S itt jelenik meg az a tényező, amit a nagy gondolkodók vallásnak neveznek, és a vallást besorolják a kultúra körébe, mondván, hogy a kultúrához hozzátartozik a tudomány, a művészet és a vallás éppen az etikai és a legfőbb értéket hordozó szerepe miatt.
Ám az értékhordozás nem általánosságban történik, hanem mindig konkrét meghatározottságban jelenik meg. Ezért a kulturális tevékenységnek mindig kell konkrét gyümölcsöt hoznia. Ez a legfőbb érték, aminek jóként – akármilyen szinten is húzzuk meg ennek mércéjét – kell konkretizálódnia: egy tudományos eredményben, művészi alkotásban, erkölcsileg jó tettben, vagy pedig vallási gyakorlatban, kultuszban, istenimádásban. S mivel ez az érték mindig a legfőbb jó, a legigazabb, a legtökéletesebb irányába nyitott, éppen ezért elválaszthatatlan a vallás a kultúrától. Vallás-fenomenológiailag és vallástörténetileg egyértelműen kimutatható, hogy ahol a transzcendencia irányában való nyitottság – akár direkt, akár indirekt formában – nem jelenik meg, ott a kultúra – akár mint művészet, akár mint etikai tevékenység, vagy tudomány – valamilyen módon csorbát szenved.
Ennek lehetünk ma tanúi Európában és innen kiindulva az egész világon, ahol az európai befolyás erősebben érvényesült. Ez az ún. elvilágiasodott kultúra-kultusz elindulhatott szimbolikusan azzal a tettel, amikor a párizsi Notre-Dame templomában fölállították az ész istennő szobrát, melyet élőben is imádtak, nevezetesen egy párizsi kurtizán alakjában, akiről kevesen tudják, hogy élete végén öregen, teljes nyomorúságban halt meg Nápoly külvárosában. A templomból kivitték az Istent, betették helyette az ember produktumát, és ezzel tönkretették, mert a lényegétől fosztották meg az európai kultúrát. Jóllehet, azok, akik ezt tették, akik a konventben mindig a bal oldalon ültek – és azóta baloldalinak nevezik ezeket az embereket – mindezt a haladás eszméjének nevében tették, csak azt nem mondták meg: mi ennek a haladásnak végső célja és határpontja. A haladást kezdték divinizálni önmagáért, a haladásért. A kultúra öncélú lett: haladjunk a haladásért! A tudomány öncélúvá vált: kutassunk – nem az igazságért, hanem magáért a kutatásért! A művészet elveszítette abszolút jellegét, a művészi tevékenység nem más, mint az önmegvalósítás sajátos formája. A gazdasági élet is mint a kulturális tevékenység egyik része szintén öncélúvá lett. Nem az a cél, hogy az emberek igazságosság szerint részesüljenek a javakból, hanem a pénz imádata került a középpontba, annak a pénznek az imádata, aminek ma már komolyan meg lehet kérdőjelezni anyagi fedezetét. Hogyan jutott idáig Európa? Nem akarom azt állítani, hogy a keresztény kultúra fragmentumai, morzsái, részigazságai, rész-javai, rész-szépségei nem adnak még valamilyen halvány keresztény színezetet az európai kultúrának, de a veszélyre feltétlenül föl kell hívni a figyelmet, hiszen nem véletlenül beszél VI. Pál és II. János Pál pápa is egy új európai keresztény kultúra létrehozásának szükségességéről. A gyökerek messzire nyúlnak, és fölvetik az inkulturáció kérdését.
Mivel a filozófiai eszmék befolyásolják a tudományt, a szépirodalmat, a művészeteket és sokszor még az erkölcsi magatartást is, indokolt, hogy a filozófia oldaláról közelítsük meg a témát.

Amikor a kereszténység megjelent, a hellenista kultúrával találkozott, éppen missziója folytán. Az a jézusi parancs, hogy „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek!” – a kereszténység egyetemesség-igényét fejezte ki, és azt az isteni kötelezettséget, hogy el kell vinni az evangélium jó hírét minden emberhez, mert minden ember Isten teremtménye, a megváltás részese, potenciálisan a mennyország örököse és minden emberre vonatkoznak az isteni erkölcsi törvények. Ez nagyon idegenül hangzik a mi világunkban, mint ahogy furcsán hangzott abban a világban is, amikor a pogány misszió Szent Pál apostol vezetésével megindult. Furcsán hangzik, mert a vallás úgymond magánügy, a mi európai kultúránkban, és az a jó vallásos ember, aki még önmagának sem meri bevallani, hogy hisz Istenben. A kereszténység első inkulturációs kísérletét olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben, amikor Szent Pál apostol Athénben a tudományos akadémia (az Areiopagosz) akadémikusai előtt beszámol új vallásáról olyan légkörben, ahol éppen a szkepticizmus volt a divat, ahol mindenki véleményét meghallgatták, de annyira liberálisak és pluralisták voltak, hogy semmit nem vettek komolyan a saját érdekükön kívül. Láthatjuk tehát, nincs új a nap alatt. Pál apostol megpróbálta azon a kulturális nyelven elmondani a kereszténység lényegét, amelynek közegében élt, melyet nagyon jól ismert, hiszen Tarzuszban született, nemcsak zsidó, hanem hellenista kultúrája is volt. Próbálta a közismert, népies, sztoikus panteizmus és az Ószövetség későbbi bölcsességi irodalmából ismert naiv teremtéstan egységbevonásával föltárni a kereszténység lényegét az areiopagitáknak, nem sok sikerrel. Az ősegyház azonban egyértelműen az újplatonizmus mellett tette le a voksot. Persze a platonizmusnak az ókorban több irányzata volt. De úgy tűnt, hogy az értelmes és gondolkodó, művelt pogányoknak csak ilyen nyelven lehet elmondani a kereszténység lényegét. A patrisztikus korban ennek a kísérletnek legnagyobb alakjai: Origenész és később Szent Ágoston. Nem kétséges, nem volt könnyű feladatuk, mert egy az egyben nem vehették át a platonizmus terminológiáját és világképét, s voltak bizonyos pontok, ahol meg kellett küzdeniük azzal, ami nem volt mindig sikeres. Ebből szélsőségek és nem egyszer eretnekségek is támadtak. Mivel a népvándorlás során Szent Ágoston műveit sikerült átmenteni az ír szigetekre, és az ír, skót, angol bencés szerzetesek misz-szionálták a mai európai kontinens népeit, nyilvánvaló, hogy egy újplatonikus öltözetbe bújtatott filozófia jelent meg, melynek keretében próbálták meg értelmileg alátámasztani a hit által elfogadott bibliai kinyilatkoztatás tanítását.
Meg is maradt volna ez a szellemiség, ha nem jön az a kihívás a középkorban a hispániai arab bölcselet részéről, mely már rendelkezett bizonyos Arisztotelész-fordításokkal. És éppen ez a furcsa: a kereszténység néhány alapvető hittételét megkérdőjelező muszlim filozófiai teológia – az averroizmus formájában – kihívást jelentett a XIII. század nagy teológusainak. S erre Aquinói Szent Tamás, a híres dominikánus szerzetes válaszolt, amikor Arisztotelészt „felnőtt korában” úgymond megkeresztelte. De ha valaki felnőtt korában megkeresztelkedik, azt komoly, tudatos megtérésnek kell megelőznie. Szent Tamás, aki hiteles Arisztotelész-fordításokhoz jutott, úgy írta meg Arisztotelész-kommentárjait, hogy belehelyezte egy nagy keresztény bibliai összefüggésbe. Az Arisztotelésznél hiányzó teremtésteológiát és teremtési ontológiát iktatta be az értelmezésbe. Arisztotelész ugyanis személytelen abszolútumról beszélt és ezzel alapozta meg a deista felfogást. Metafizikája nem volt más, mint a létezők metafizikája. Aquinói Szent Tamás viszont a teremtő Isten hit által elfogadott gondolatát a lét és a létaktus filozófiájává és teológiájává alakította át a tomizmusban. Nagyon nagy lépés volt ez, hiszen az egész európai kultúrába olyan mozzanatot vitt bele, ami a későbbi szaktudományos gondolkodás módszerét meghatározta. Nevezetesen: Arisztotelész logikája alapján mindent alapelvekre kell visszavezetni, és a logika szabályai szerint kell bizonyítani. Ontológiai, metafizikai értelemben pedig azt, hogy mindent elégségesen meg kell indokolni, és az okok láncolatában nem szabad megelégedni rész-okokkal, hanem a legvégső okra kell mindent visszavezetni. Arisztotelész a maga korában polihisztor volt, és igen nagy tekintéllyel rendelkezett, számos természettudományos leíró művet is írt – akár csillagászati, botanikai, avagy zoológiai értelemben. Más forrás nem lévén, Arisztotelész világos definícióit fogadták el tudományos közfelfogásnak. Ez a deduktív módszer – amely Arisztotelész ismeretelméletét és tudományelméletét jellemzi – volt az oka annak is, hogy később, a felvilágosodás korában kezdték azt mondani, hogy az egyház volt a természettudományos gondolkodás kerékkötője a középkorban. Nem az egyház volt az, hanem a pogány görög filozófus, Arisztotelész tekintélye. Aquinói Szent Tamás olyan csodálatos rendszerben értelmezte az egész teremtett világot, amelynek képes volt megadni a keresztény kinyilatkoztatás tanításából fakadó igazi abszolút alfáját és ómegáját. Ez a rendszer sajátos szintézise a klasszikus görög gondolkodásnak és a keresztény kinyilatkoztatásnak. Sikeres szintézisnek bizonyult és maradandónak, de nem volt vele mindenki megelégedve. A konkurens kolduló rend, a ferences rend -különösen az oxfordi iskolából -, úgy gondolta, hogy ez a teológiai rendszer nem eléggé keresztény és végleg meg kell szabadulnunk a klasszikus görög kultúra külső mezétől. Sajátosan keresztény filozófiát és teológiát kell kialakítani. S Nyugat-Európára ez a sajátos felfogás a jellemző, de a Kárpátokon túli világra, Bizáncra már nem. Tiszteletre méltó, nemes törekvésről van szó itt, csak következményeiben végzetes kimenetelű. Nem véletlenül mondotta Aquinói Szent Tamás: ha egy következtetés gondolatsorában az első tételnél egy apró hibát követünk el, akkor a végeredményben fatális hibák következnek be. Ez történt, amikor a nominalisták – az egyetemes fogalmakról szóló középkori vitában, az universálé-vitában azt mondták, hogy az egyetemes fogalom nem az ideák világában, az ember tudatában, hanem a konkrét szóban, a névben foglaltatik. Nem az általánosra kell összpontosítani, hanem a konkrétra. Ez pedig keresztényi gondolat, mert a teremtő Isten nem pusztán elvont abszolútum, nem csupán feltétlen lét, hanem élő, személyes Isten, akinek élő, személyes kapcsolata van a teremtményekkel. Tehát a személyesség kiemelése keresztényi gondolat. Csakhogy tudjuk, amikor aprópénzre váltják, akkor a reneszánsz korban torzul: egyedül az a fontos, ami de facto van.Ez cseng vissza Ludwig Wittgenstein Tractatus logico filoso-ficus-ában, ahol ez olvasható: A világ az, ami de facto van. Egyedül csak az a fontos, hogy a részekre összpontosítsunk: ez az analízis. A következő lépés: az embernek Isten hatalmat adott ahhoz, hogy a részek közötti összefüggést vizsgálja. Ez pedig olyan eredményekhez vezethet, hogy az ember egy második természetet akar alkotni. S amikor a technikai vagy a gazdasági, politikai gyakorlat visszaigazolja a második természetet – a hasznosat és jót -, akkor úgy gondolja, hogy ő már világteremtő. A teremtés szó: kreáció. Az alkotás latinul: productio. A teremtés az alkotás egyedi esete, ami nem definiálható, mert egyedül Isten tudja ezt az aktust végrehajtani. Senkire és semmire nincsen szüksége ahhoz, hogy létrehozzon valamit, míg az embernek szüksége van egy megelőző szubsztrátumra (hordozóra), amiből alkot valamit: első természetre, hogy abból csináljon egy második természetet. A „Kreativität” szó a német marxista irodalomból került a hétköznapi szóhasználatba. Önmegvalósító, krea-tív ember, ez olyan kifejezés, ami nagyon magas minősítést ad valakinek. A reneszánsz korban előtérbe kerül az individuumokból összerakott egész-természet, melyet a felvilágosodás korában naturalizmusnak neveznek, de ez már nem az Isten által teremtett világ, amit csodálattal nézünk, hanem az, amit mi folyvást alakítunk, hasznunkra fordítunk. A reneszánsz korban már előtérbe kerül és a kultúra sok ágában megfelelő megdicsőülésben lesz részesítve az individuum, az egyedi ember. Gondoljunk Picco della Mirandola-ra, aki elsőként írt művet De dignitate hominis (Az emberi méltóságról) címmel. De ez már nem az az ember, aki Isten képmására van teremtve. Nem az adja meg az ember méltóságát, hogy az istenképiséget hordozza magán, hogy Krisztus sorstársa és társörököse, hanem a maga lezárt és korlátozott individualitása és megismételhetetlensége. A felvilágosodás korában ezek a fogalmak eljutnak odáig, hogy megszűnik az Istenhez való vonatkozása a természetnek, az embernek. Galileo Galilei elévülhetetlen érdeme a természettudományos módszer fölfedezése és a természettudomány forradalmasítása: a hipotetikus deduktív matematikai és experimentális módszer bevezetése. De Galilei, akinek esete miatt a Szentatya többek közt bocsánatot kért a művelt világtól, azt a hibát követte el – melyért nem ítélhető el Bellarmin bíboros, a nagy jezsuita teológus és Barberini bíboros, a későbbi VIII. Orbán pápa sem -, hogy nem tudta bebizonyítani azt, amit kértek tőle, mert az abban az időben lehetetlen volt. Azt kérték: bizonyítsa be experimentális természettudományos úton, hogy a kopernikuszi heliocentrikus világkép egyedül és kizárólag, apodiktikus szükségszerűséggel az egyetlen igaz világkép. Mert ha ezt be tudja bizonyítani, akkor lehet ilyen értelemben is értelmezni a bibliai teremtéstörténetet. Az akkori tudomány tökéletlensége miatt Galilei ezt nem tudta bebizonyítani, ezért azt mondták: hallgasson, de nem égették meg.
Viszont Descartes-ot izgatta ez a probléma. Az 1600-as években éppen ezt a pontot ragadta meg: van-e valami, ami feltétlenül, apodiktikusan szükségszerű, valami biztos pont, amiben nem lehet kételkedni. Fölállította híres tételét: Cogito, ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok. A létemet a gondolkodás szabja meg, tehát a gondolkodás képessége, a ratio az egyetlen apodiktikusan szükségszerű, biztos mozzanat. Ennek garanciája Isten, aki a legtökéletesebb matematikus. De ez már nem a Biblia Istene, hanem egy feltételezett ész-isten, akit Newton a világ legtökéletesebb mérnökének tekintett. Descartes eszmerendszerében két fogalom van: ideák és cogito. Az ideákat velünk született eszméknek nevezi, melyek igazságértékének garanciája az Isten. Ő a legfőbb idea. A XVIII. században az angol empirista gondolkodók John Locke, David Hume azt mondják, ezek az ideák nem velünk születtek, hanem a tapasztalatból ismertük meg azokat, és a tapasztalat le is határolja a tudatunkban kialakult ideákat és fogalmakat. Vannak olyan ideák és fogalmak, amelyek mindenkinek az agyában ugyanúgy tükröződnek vissza. A marxista egyetemen előszeretettel használták ezt a kifejezést. Korunkban pedig egyértelmű nyilvánvalóságként használjuk. Ami egyértelműen tükröződik: a science, a tudomány. Vannak olyan ideák, amelyek az egyik ember agyában így tükröződnek vissza, a másik embernél úgy, a harmadiknál pedig amúgy. Ezek az opiniók, a  vélemények, amik az „arts” világába tartoznak: a humán tudományok. John Locke szerint ezek a vélemények különfélék, de egyenrangúak. (plus, pluris: sokat jelent, innen a pluralizmus) Egymás mellé helyezzük őket és van, akinek ez tetszik, van, akinek az. Toleránsnak kell lenni a véleményekkel szemben. Locke nevéhez fűződik a tolerancia elnevezés, írt egy művet is, melynek címe: Tolerancia-levél. Szerinte minden véleménnyel szemben toleránsnak kell lenni, kivételt képez kettő, melyekkel szemben könyörtelenül föl kell lépni. Ez pedig az ateizmus és a katolicizmus. A XIX. század első felében a pozitivizmus megalapítója, a francia A. Comte már azt mondja: vannak bizonyos vélemények, amelyeket egyszerűen ki kell iktatni a közgondolkozásból.Ez a pluralizmus végső következménye.
A szekularizált gondolkodásnak – lám, jó szándékú keresztény gyökere van: a konkrét a fontos. Ide megy vissza mindenfajta fölháborodás az Isten jóságával és a szabad akarat kérdésével kapcsolatban. Mert fölmerül a kérdés a nominalizmusnál, hogy az Isten, ha személyes élő Isten, és ha szabad, akkor azt csinál, amit akar. Persze, itt hibát követnek el, mert kivetítik az ember korlátolt szabadságfogalmát az Istenre. Tehát az Isten annyira titok számunkra, hogy mi nem tudjuk kifürkészni az akaratát – és ezt misztikus iskolák jámborul még hangoztatták is: „Deus absconditus”- mondották- és az elrejtett Istent hirdették. Olyan „magasan” van, annyira elrejtett, hogy legjobb, ha nem is foglalkozunk vele – vallották. Csakhogy a második isteni személy emberré lett, történelmünk közepe, vándorlásunk társa lett.
A középkor végén fedezhetjük fel az európai ateizmus gyökereit. Ha az Isten azt csinál, amit akar, akkor egy jó világot is teremthetett volna, amelyben nincs szenvedés, betegség, halál. Ámde mégis olyan világot teremtett, ahol van szenvedés, betegség és  halál. Vajon jó Isten-e az, aki megengedi ártatlan gyermekek szenvedését? Auschwitzot, a Gulágot? Erre két válasz adódhat: rossz az Isten, megtagadom a létét – ez történik a felvilágosodás korában, amikor az ateizmust már nevesítették. Másik megoldás: a predestináció, ami részben a nominalizmusból, részben áttételesen a fatalizmusból származik. A cogito gondolata: ha egyszer én valamit elgondolok tökéletesen igaznak, és az koherens, akkor tévedhetetlen is. Csak egy koherens, logikus, jó szisztémát kell leírni, kell egy kis pénz vagy fegyver hozzá és aztán jöhet a végrehajtás. Leírom, hogyan legyenek az emberek boldogok, ha ez logikus és van hatalmam hozzá, addig kényszerítem őket, amíg boldogok nem lesznek. Ebből született minden totalitárius ideológia a XIX. században, még a francia forradalom is, amely diktatúrává fajult. A nominalizmus következményének másik mozzanata a voluntarizmus: nem szellemi tornamutatványokat kell végeznünk a fogalmak között tomista módon, hanem akarni kell. „Aki megteremtett téged a te akaratod nélkül, az nem fog üdvözíteni a te akaratod és közreműködésed nélkül”– vallja Szent Ágoston. Akarni kell üdvözülni! Ennek szekularizált formája eljut addig, amit Rou-sseau „volonté general”-nak nevez. A nagy emberi akarás aztán Schopenhauernél ösztönös akarássá válik, Nie-tzschénél az akarati ember Übermensch-sé teszi magát és föléje kerekedik minden értelmi megfontolásnak. A XX. századi totalitárius rendszerek mind ártatlannak hitték magukat, mert úgy gondolták: amit mi megtanultunk, az igaz volt, és amikor csináltuk, akkor hittünk benne.
A szubjektivizmus megjelenése a másik nagy probléma a kultúrában: ki a tévedhetetlen? – Én, aki valamit gondolok – vallják sokan. Sohasem a cselekedet tárgya az érték mozzanata, hanem az individuum szubjektív értékelése, ahogyan az egyén konkretizálja az értéket. Ha az ember elszakad egy abszolút transzcendens horizonttól, mércétől, megjelenik a következő felfogás: ahány ember, annyiféle erkölcs, minden ember saját magának határozza meg, hogy mi a jó és mi a rossz, mit jelent az erény és a bűn. Illetve vannak olyan emberek, akiknek módjukban áll még jobban meghatározni, hogy a szabadaknál szabadabbak legyenek, és rájuk nem érvényesek azok a mércék, melyek másokra igen. Ma ezt kettős mércének nevezik. Azért tártam föl ezeket a filozófiai kapaszkodókat, hogy lássuk, ezek a mai korban abszolút természetesnek tartott ideológiai panelek: a liberalizmus és az ún. baloldaliság ugyanabból a gyökérből származnak. Ha ezek jóban vannak egymással, akkor azért vannak jóban, mert közös atyjuk, szellemi táptalajuk volt. Itt lelhető föl az európai kultúra elszakadásának pontja a kereszténységtől. Jelenleg az európai kultúra háza olyan, mint amilyennek fölépítették, de sajnos nem lakik benne senki.
Lehetséges-e a keresztény kultúra és szükség van-e rá? Szükség van a keresztény kultúrára: a kereszténység a kinyilatkoztatásból merített és az Istentől jött. A hit által megismert igazságokkal, elmélyíti, kitágítja és tágabb horizontba helyezi mindazokat az értékeket – igazságot, jóságot, szépséget -, amelyeket az ember a természetes eszével, szaktudományával, művészeti tevékenységével ki tud alakítani. Szükség van erre, mert keresztény hit nélkül és annak természetfölötti tartalma nélkül nagyon-nagyon szegény lenne az ember és a világ. Erről a világról igazán a maga teljességében csak a teremtésteológia összefüggésében beszélhetünk. Az emberről a maga teljességében csak az Istennel való vonatkozásában szólhatunk, és az igazán nagy tudósok, művészek és alkotók műveikben – ha nem is járnak templomba – akkor sem tudják ezt a kérdést kikerülni, rejtjelezve megjelennek ezek a vonatkozások. Milyen jó lenne, ha komolyan vennénk ezt. Akkor a keresztény értékeket visszahozhatnánk az európai kultúrába, hogy ez az „üres ház” újból lakott ház legyen.
Sokat beszélnek manapság az európai házról, melybe mindenki el akar jutni, de csak az anyagi kultúrára gondolnak, arra a fogyasztói világra, mely nagyon sok valóságos és látszólagos eredményt hozott létre, de ahelyett, hogy közelebb hozta volna az embereket hitben, szeretetben és reménységben, inkább eltávolított őket ezektől az értékektől. Mi nem akarunk úgy járni, mint az az ember, aki fölépíti a családi házát, de tönkremegy a házassága, felesége elköltözik, a gyermekei pedig máshová mennek lakni. Mi olyan európai házba akarunk menni, amelynek lényege a kereszténység. Novalis, a kiváló német költő azt mondotta: vagy Európa, vagy a kereszténység. Én azt mondom: a kettő együtt. Hogyan kell ezt munkálni? Nagy alázattal és nem erőszakos ultramontalizmussal. Nem a régi időket kell visszasírni. Mindig abból kell kiindulni, ami van. Természetesen a régi, hagyományos értékeket meg kell őrizni, tovább kell adni. De látni kell: a kultúrtradíció sohasem lehet cél, hanem csak eszköz. Példa, amire föl kell építeni egy új világot. Mint ahogyan minden kereszténynek újra és újra el kell kezdenie az evangélium megélését, ami nem azt jelenti, hogy elveti az előtte lévők jó példáját. Így minden kereszténynek egyedileg kell kultúrteremtőnek, értékbefogadónak, értékalkotónak és értékközvetítőnek lennie. Ez egyfajta „szegénységet” jelent, és ezt nekünk vállalnunk kell ebben a szekularizált, pluralista világban, de tudnunk kell azt is, hogy mi a kovász szerepét töltjük be. A kovász ugyan kicsiny, mint ahogyan a mustármag is kicsiny, amiből terebélyes fa növekedhet. A kovász tehát kicsi, de a kovásztól meg fog kelni a tészta. Nem tehetjük azt, hogy a kovászt egy kis kapszulában elzárjuk, mert akkor gettóba vonul a kereszténység. Az egyháznak újra evangelizálnia kell Európát. Hiszem, hogy ennek van reális alapja. Hiszem, mert volt módom részt venni azon a hajóúton 2001. augusztus 15-én, amelyen Esztergomból lehozták a Szent Koronát Budapestig, s amit a televízió ugyan nem mutatott, ám a hajóról nagyon jól lehetett látni végig Szlovákia partjainál megszakítás nélkül, és utána a magyarországi partok mentén: ott álltak a magyarok, és jelenlétükkel, imájukkal megadták a tiszteletet a Szent Koronának. Kevesen tudják, hogy a népszámlálás eredményeként Magyarország lakosságának több mint 60 %-a katolikus, és ha hozzászámítom a református, evangélikus testvéreinket és még azokat, akik Krisztust Istenüknek vallják, akkor nyugodtan elmondhatom: Magyarország 80 %-a keresztény. Ez jó alap. Széchenyi István mondotta volt: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Széchenyi szellemében elmondhatjuk: a keresztény kultúrájú Európa nemcsak volt, hanem lesz, benne egy keresztény kultúrát hordozó Magyarországgal.
Rajtunk is múlik, hogy ez valóban így legyen.

Bolberitz Pál (1941) Széchenyi-díjas teológus, filozófus, a PPKE Hittudományi Karának professzora. 1966-ban szentelték pappá Esztergomban. Filozófusi diplomáját a római Gregoriana Egyetemen szerezte meg 1976-ban. A szerző számos kiváló művében gyakran metafizikai ismeretekkel juttatja el az olvasót a filozófiai és teológiai gondolkodáshoz, a tárgyalt problémakörök megvilágításához és megértéséhez.
A KÉSZ dél-budai csoportjának elnöke

Forrás: http://web.axelero.hu/kesz/jel/02_09/kultura.html

Fotó: jozsefvaros.hu