Születésnapot jöttünk ünnepelni ma a Csallóköz szívébe, mégpedig nemzeti imádságunk születésnapját, a Himnuszét. Ami számunkra a legszebb, legkedvesebb, ami megkülönböztet bennünket más nemzetektől, nem lenézve őket, hanem a sajátunkét megbecsülve.
Kölcsey Ferencnek sokat köszönhetünk, de talán mégis a Himnusz tette Őt naggyá és teszi mind a mai napig Őt költőfejedelemmé. A mai születésnapkor szeretettel és tisztelettel emlékezünk munkásságára, alkotásaira, különösen az 1823-ban írt költeményére.
197 évvel ezelőtt talán maga Kölcsey sem gondolta volna, hogy művét köztereken, templomokban, hivatalokban, kulturális- és sporteseményeken éneklik majd. Gondoljunk csak bele, amikor az ünnepségek alkalmából megszólal az Erkel Ferenc által megzenésített Isten, áldd meg a magyart! Micsoda öröm, libabőr, egyenes testtartás és belül büszkeség és alázat ötvöződik az emberben. Nálam ez így van, de gondolom Önök sem kivétele ez alól.
Büszkén dobban a szívem, kihúzom magam és, ha hamisan is, de hangosan éneklem. És így lesz ez, míg élek. Erre fogom tanítani gyermekeimet is. Nem lenézve más nemzetek himnuszát, hanem megbecsülve a sajátunkét.
Mert felelősséggel és kötelességgel tartozunk Kölcseynek, Erkelnek és történelmi nagyjainknak. Feladatunk, hogy ne csak ápoljuk kultúránkat, hagyományainkat, hanem éljük is meg azokat jó kedvvel, bőséggel. Ki-ki azon a helyen, ahová a teremtő állította Őt. Nem magyarkodni szeretnénk, hanem magyarnak lenni. A különbség óriási, amelyben meg kell találni az egészséges nemzetszeretet és a tiszteletet más nemzetek iránt is. De úgy, hogy a sajátunkból nem engedünk egy csöppet sem. Nincs már hová hátrálni, végre meg kell fogni egymás kezét és vállvetve kiállni jogainkért, kultúránk, hagyományaink megőrzéséért. Megmaradásunkat szülőföldünkön csak közösen, összefogva valósíthatjuk meg.
A Magyar Kultúra Napján köszönetet mondunk a kultúra őrzőinek, munkásainak, akik igazi lovagokként küzdenek meg a különböző eszmék társadalmában. Mert nyugatról és keletről is próbálják múzeumba zárni keresztény kultúránkat. Az őrzők viszont éberek, ahogyan mi is. Nélkülük nem szól a Nélküled sem, amely nemzeti öntudattal tölti el a szíveket. Köszönet munkájukért itt Dunaszerdahelyen, a Csallóközben, de bárhol is teszik a dolgukat a nagyvilágban!
Sajó Sándor versidézettel zárom gondolataimat:
„E hármasszín a lelkemen ragyog,Számomra nincs szebb ezen a világon;E lobogót én, mert magyar vagyok,Hűséggel védem, szeretettel áldom.”
Isten, áldd meg a magyart itt a Felvidéken, hogy ne egymás ellen cselekedjünk, hanem összefogva építsük közösségünket, békében felvirágoztatva szülőföldünket!
