KRISZTUSBAN KEDVES TESTVÉREK!
A mai evangélium hallatán egyesek talán méltatlankodnak is. Az igehirdető pap vagy püspök honnan veszi magának a bátorságot és meri még napjainkban is felolvasni ezt a történetet, amelyben Jézus az istentiszteletre összesereglett gyülekezet tagjait juhokhoz és bárányokhoz hasonlítja? A felnőtté vált keresztény nem hallja szívesen az ilyen hasonlatokat, így nem csodálkoznék, ha a mai evangélium hallatán lennének olyanok is, akik megütköznek a „juhaim” és „bárányaim” megszólítás miatt.
Azonban még ennél is különösebb, hogy a mai evangéliumban Jézus maga vonatkoztatja ezt a megszólítást a követőire: és vannak, akik még tőle sem veszik ezt jó néven. Így hát nem is nagyon csodálkoztam, amikor az egyik pásztorlevelemet többen kritizálták éppen azért, mert erre az evangéliumi szakaszra hivatkozva buzdítottam őket – katolikus híveket, de papokat és szerzeteseket is – Jézus, a Jó Pásztor és a Szentatya iránti engedelmességre.
A „juhok, bárányok, nyáj” ma – sajnos – negatív képek. Sokakban negatív érzéseket és indulatokat szítanak. E képeket ebben a vonatkozásban még akkor sem fogadják szívesen, ha azok ősi kultúrtörténeti jelentősége ismeretes előttünk, és bibliai és egyházi háttere is teljesen világos.
Ma az Egyházban elvárjuk, hogy tisztelettel beszéljenek rólunk, felnőtt és felvilágosult kereszténynek tekintsenek minket, és nagykorú krisztushívőként bánjanak velünk. Vitathatatlan, hogy a történelem folyamán sok hanyag pásztorral és haszonleső béressel is találkozhattunk. Ezek a pásztorok nem nagyon törődtek a rájuk bízottak sorsával. Rájuk is vonatkoztathatjuk Ezekiel próféta szavait: „Ti pásztorok! – ezt mondja az Úr, az Isten… A tejet felhasználtátok eledelül, a gyapjút ruházatul, a kövér állatokat levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek. A gyengét nem gyámolítottátok, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be. Mert távol maradtatok a nyájtól és mégis hatalmaskodtatok fölöttük.” /Ez 34,2-4/.
Kedves Testvéreim! A mai evangéliumban azonban nem erről van szó. Mert a most elhangzott részlet Jézust állítja elénk, álmaink legtökéletesebb pásztorát. Az ilyen Jó Pásztor után napjaink felvilágosult és nagykorúvá lett embere is vágyakozik!
JÉZUS, A JÓ PÁSZTOR. Ő bátran megvédi övéit még a farkasok és a rablók veszélyes támadásaival szemben is. Nem kíméli életét és állandóan kockára teszi azt érettünk. Életét is kész feláldozni értünk. „Örök életet adok nekik – nyilatkozott rólunk a mai Evangéliumban – nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki” /Jn 10,28/. Az ilyen Jó Pásztor után lelkünk mélyén nagyon is vágyakozunk. Az ilyen Jó Pásztor nem tart minket púpnak a hátán, hanem olyanok vagyunk a számára, mint az elveszett bárány, amelynek szüksége van az Ő jópásztori szeretetére. Ez a fajta szeretet csak Istentől kapható Jézus Krisztusban, aki egyedül képes mindig a legjobb pásztorként közeledni felénk. Az Ő szavai ezért nem lehetnek számunkra sem sértők, sem bántók: „A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket és ők követnek engem.” /Jn 10,27/
Ma a papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk. Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy a Jézusban megjelenő Jó Pásztor csak az egyházi elöljáróknak, a papoknak, szerzeteseknek, apácáknak és püspököknek követendő példakép. Jézus azonban minden krisztushívőre utalva jelentette ki: „és ők követnek engem!” Ez a kijelentés tehát nemcsak az egyházi személyekre vonatkozik. A Jó Pásztor kiváló tulajdonságait nemcsak az egyházi személyeknek kell megvalósítaniuk, hanem minden megkeresztelt embernek. A munkatársaknak, a hitvestársaknak, a szülőknek és nevelőknek, a munkaadóknak és vezetőknek, a polgármestereknek és polgároknak, az újságíróknak és politikusoknak egyaránt. Kölcsönösen egymás „jó pásztoraivá” kell vállniuk. Ez azt jelenti, hogy segítőkészen oda kell állnunk a hajléktalanok és betegek mellé, nem szabad kihasználnunk mások gyengéit, fel kell ismernünk szavaink néha sértő voltát, támogatnunk kell a kisemmizetteket és a tévelygőket.
De hogyan szerethetnénk például az ismeretlen migránsokat, a más vallásúakat és más nemzetiségűeket, hogyha nem vagyunk képesek szeretni a saját meg nem született gyermekeinket, saját beteg szüleinket, nagyszüleinket, vagy ha magyarokként nyugodt lelkiismerettel kihasználjuk a kárpátaljai, erdélyi vagy vajdasági magyarokat? /Csakis azért, mert egy szegény erdélyi vagy kárpátaljai munkás fél áron hajlandó robotolni feketén egy budapesti, dunaszerdahelyi vagy somorjai, szintén MAGYAR TULAJDONOS magáncégében?/
Testvéreim, szeretnünk kell egymást, és akkor minden megkeresztelt emberben felismeri a világ az igazi Jó Pásztort, és sokan kedvet kapnak arra, hogy Jézus nyomdokába szegődjenek, akár mint krisztushívők, akár mint Isten különlegesen elkötelezett szolgái.
A lelki hivatások nem potyognak az égből. A papok, szerzetesek és szerzetesnők családokban születnek. Ott, ahol hitből élnek, a fiatalok megérzik a hit szükségességét és megízlelik a hit örömét. Ehhez van szükségünk jó édesanyákra!
Sajnos, napjainkban nincsen minden gyermeknek jó emléke édesanyjáról és édesapjáról! A magyar édesanyákra különösen nagy felelősség hárul. Sok mai gyermek nem ismeri, milyen is az igazi anyai szeretet. Jó édesanyák és édesapák nélkül azonban nincs családi szentély, amelyben hivatások fakadnak. Szükségünk van jó szülőkre, akik gyermekeket vállalnak, és készségesen Istennek szentelik őket. Szükségünk van vállalkozó szellemű fiúkra és lányokra. Szükségünk van papokra és szerzetesekre, hogy továbbadhassák Krisztus tanítását és tanúságot tegyenek Isten szeretetéről a világban. Szükségünk van rájuk a kenyértörésnél a szentmisében, a gyóntatószékben és a betegágynál. Szükségünk van útmutatásukra és igehirdetésükre, hogy el ne temetkezzünk az anyagiakban és szem előtt tarthassuk az égieket.
Drága szülők és nagyszülők, Isten a mi gyermekeinket is hívja. Segítsünk nekik, hogy meghallják Isten hívó szavát. Ámen.
