Katolikus felvidéki magyarként a szívembe nyilallott a három magyarországi történelmi egyház sajtónyilatkozata, miszerint templomaikban június 4-én, Trianon gyászos emléknapján, a Nemzeti Összetartozás Napján a harangozás elmarad, mivel – idézem: „templomi harangjaink istentiszteleti alkalmakkor, illetve az egyház liturgikus rendjéhez kapcsolódva szólnak.”
A katolikus, a református és az evangélikus egyházak vezetői közös nyilatkozatban utasították el Kovács Zoltán államtitkár úr kérését, hogy június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján délután 1 perces harangzúgással kapcsolódjanak be a megemlékezésekbe.
Vajon milyen megfontolásból mondtak nemet az érintett egyházak képviselői a kérésre, amely emlékeztette volna a magyarságot a gyászos 1920. június 4-ére, az ország feldarabolására, a magyar családok szétszakítására, a nemzeti identitás és a magyar hagyományok sárba tiprására?
Vajon puszta politikai kényszert láttak a kérésben és gondolván, hogy így el tudnak határolódni a politikának az egyház berkeibe való bejutásától, mondtak nemet és tiltották meg a harangzúgást a templomokban?
Vajon elfelejtették a tisztelt egyházi vezetők, hogy olyan elődjeik, mint Prohászka, Mindszenty – hogy csak a katolikus egyház nagyjait említsem – minden időben rendületlenül, életüket is kockáztatva kiálltak a magyarság mellett?
Vajon belegondoltak-e abba, hogy a magyar embernek a harang megkondítása mit jelentene június 4-én 16 óra 30 perckor?
Kérdés kérdés hátán, és felelet nem jön, csak pár soros sajtónyilatkozat. Az utasítást azonban sok helyen nem érezték lelkiismeretileg kötelezőnek, így több településen is harangoztak Trianon gyászos évfordulóján délután 16 óra 30 perckor. Mert bizony vannak még bátor magyar papok és hivek, akik szívükön hordozzák a nemzet és a magyar lélek sorsát. Isten kereszténynek és magyarnak teremtett meg bennünket a Kárpát-medencébe. Szent István királyunk szilárd alapra helyezte a kereszténység pillérjeit országában és dicső néppé tette a magyart, amely évszázadokon át megállta a helyét és Európa védőbástyájává lett. Történelmünk során királyok, hadvezérek, de egyházi vezetők is, ha kellett, csatában estek el a haza védelmében. Az emlékezés mindenkinek szól, nem vehetik el tehát tőlünk, hogy június 4-én ne emlékezzünk!
1920. június 4-e elsőpéntekre, Jézus Szíve ünnepére esett. Hazánkból öt részt szakítottak ki, öt sebet kapott, mint Krisztus Urunk a kereszten. „Csak így, megalázva, földi hatalom és elismerés nélkül lehetett Magyarország is a Megfeszítetthez hasonlóvá. Csak így nyerhette el teljes értelmét az Apostoli Kereszt, amit Szent István Magyarország részére kapott, a trianoni szerződéssel Jézus Szíve péntekén.” (P. Láng Siegfried M. ORC-A magyarság öt-seb titka, 49.o) Pió atya – aki ötven éven át viselte Jézus sebeit – nyilatkozta, hogy irigyli a magyarokat, küldetésük miatt.
Mély megdöbbenéssel tudatosítottam, hogy az egyházi vezetők talán félelemből cselekedték azt , amit megtettek. Akkor viszont nem biztak Krisztus igéretében, hiszen Jézus mondja: „Ne féljetek, veletek vagyok a világ végezetéig!” Bizalmunkat a keresztény hitbe vetettük az államalapítás óta. Ezt a bizalmat a történelem viharai sem tudták elfeledtetni magyar népünkkel. Sokszor jöttek hamis próféták és vezetők, akik egyházi és világi törvényeket próbáltak romba dönteni, de a Szent István király által lerakott alapok rendíthetetlenek maradtak.
Imádkozzunk azért, hogy a magyarországi egyházi vezetők is felismerjék a keresztény magyarság megmaradásáért zajló küzdelemben vállalandó fontos küldetésüket, amelyet dicső elődjeik is bátran, önfeláldozóan, megalkuvás nélkül végeztek!
