Isten emberré lett. Gyermekként jelent meg közöttünk. Ezáltal teljesítette be nagy és titokzatos ígéretét, miszerint ő lesz “Immánuel”, ami annyit jelent: Velünk az Isten. Annyira közel jött hozzánk, olyan egyszerűvé vált, hogy így szólíthatjuk meg Őt: Te. Isten felajánlja nekünk, hogy “tegezhessük”, hiszen gyermekké lett. Kilépett a távoli és elérhetetlen világából. Most már senki számára sem elérhetetlen többé.

Az a rabbinikus történet jut eszembe, amelyet Elie Wiesel jegyzett fel. Elbeszéli, hogy egy Jesiel nevű kisfiú sírva rontott be nagyapjának, a híres Báruk rabbinak a szobájába. Könnyek patakzottak végig az arcán, miközben panaszkodott: “A barátom teljesen cserbenhagyott. Annyira igazságtalanul és csúnyán viselkedett velem!” – “Meg tudnád ezt jobban magyarázni?”-kérdezte a nagyapja. A kisfiú erre elmesélt mindent: “Bújócskát játszottunk, és olyan jól elrejtőztem, hogy a másik sehogy sem bírt megtalálni. Egyszercsak abbahagyta a keresést, és elment. Hát nem csúnya dolog ez tőle?” Lám, a legszebb búvóhely is elveszti a varázsát, ha a másik abbahagyja a játékot. A Mester letörölte a gyermek könnyeit, ám most az ő szemei teltek meg könnyel, amikor igy szólt: “Bizony, ez nem volt szép dolog. De látod: Istennel is így van ez. Elrejtőzött előlünk, ám mi nem keressük őt. Gondold csak meg: Isten elrejtőzött, és az ember nem kutat utána.”

Ebben a rövid történetben a hívő keresztény felfedezheti a karácsonyi titok teljességét. Isten elrejtőzik. Nem vakít el minket dicsőségének fényességével és nem is kényszerít bennünket térdre hatalmának erejével. Azt szeretné ugyanis, hogy közte és köztünk a szeretet titka fejeződjön ki, s ennek az előfeltétele a szabadság. Úgy akarja, hogy a várakozásból, keresésből és rátalálásból bontakozzon ki a teremtényben annak a szeretetnek az Igen-je, amely Isten saját örök titka. Isten arra vár, hogy az ember kimondja a szeretetnek ezt az Igen-jét. Ránk vár az Isten. Ő azt akarja, hogy elsajátítsuk a szabadság, a keresés és a felfedezés tapasztalatát és kimondjuk a boldogító Igen-t, a szeretetre, amely a világ “szíve”. Ez a szeretet teszi jóvá a világot és bennünket is.

Isten Immánuel. Elrejtőzik, hogy hasonlóvá váljunk hozzá, hogy szabadsággal és szeretettel teljünk el. És micsoda rejtekhelyet talált! Egy gyermekben rejtőzik el, aki istállóban születik a világra. Ez az elgondolható legnagyobb ellentét a mindenhatósággal és a mennyel szemben. Éppen ezért nem találhattak rá a tanult bibliamagyarázók, az írástudók. Hiába tudták pontosan, hogy a Messiásnak Betlehemben, Dávid városában kell világra jönnie, hiába ismerték a szent éjszaka titkára vonatkozó mikeási jövendölést és az egyéb irodalmi vonatkozásokat, nem találták meg a szavakból a valósághoz vezető utat. Heródes fejében meg sem fordult a gondolat, hogy a születendő gyermek Isten lehetne. Istenről ő úgy gondolkodott, mint egy olyan uralkodóról, aki még nála is hatalmasabb és kegyetlenebb. A gyermek csak egy vetélytárs volt a számára, akit félre kellett állítania az útból. Ők nem találhattak rá Istenre a búvóhelyén? S vajon mi, akik minden jobban tudunk és felvilágosultaknak tartjuk magunkat, mi vajon rátalálhatunk? Vagy talán ahhoz a gyermekhez hasonlítunk, aki abbahagyta játszótársának a keresését? Vajon melyik felvilágosult ember hajolna meg egy gyermek előtt, és azt imádva a közénk érkezett örök Istennek ismerné el? Ezernyi kifogást és indokot találhatna ellene.

Isten azért rejtőzik el, mert azt akarja, hogy hozzá hasonlítsunk, hogy a szabadság és a szeretet valósággá váljék bennünk. Ő azonban mégsem csak elrejtettség. Karácsony az ő rejtekhelye, de ugyanakkor a húsvéti eseménnyel együtt isteni kinyilatkoztatás is. Isten nem hagy bennünket egyedül, állandóan keres bennünket. A teremtés által folytonosan megszólít minket, és arra hívja fel a figyelmünket, hogy keressük őt. A Biblia által utat is mutat számunkra, hogyan találhatjuk meg. Keres bennünket, hogy képesek legyünk az Ő keresésére indulni. Előjött rejtekhelyéből, hogy ne hagyjuk abba az utána való kutatást, és hogy meg is tudjuk őt találni. A gyermekben láthatóvá válik, úgy mutatkozik meg, amilyen valójában – mint a szeretet, amely arra is képes, hogy egy emberben testesüljön meg. Megmutatkozik, mint az a szabadság, amely képes véghezvinni a szeretet eme nagy tettét. Megjelenik, mint a Mindenható, aki megkeres bennünket. A Mindenhatóról nekünk egészen más elképzeléseink vannak. Úgy képzeljük el Őt, mint a világegyetem okát és mozgatóját, de nem merjük elfogadni olyanként, mint aki törődik az ember sorsával és egészen kicsivé válik az emberért. A gyermekben azonban a legigazabb módon nyilvánul ki az Ő szeretete és mindenhatósága. Aki elszánja magát arra, hogy megértse ezt. az térdre fog borulni és eltelik azzal az örömmel, amelyet az angyal hirdetett meg a Szent Éjszakában.

„Menjünk át Betlehembe!” –mondták egymásnak a pásztorok. „Menjünk át Betlehembe!” –ezt a felhívást visszhangozza a szívünkbe az Egyház is karácsony éjszakáján. Meghív bennünket arra, hogy felkeljünk és elinduljunk, „átmenjünk”. Valóban, ha meg akarjuk találni Istent, szükséges, hogy felkeljünk és „átmenjünk”: hiszen Isten más, mint mi vagyunk. Gyakran távol vagyunk tőle. Gondolatainkkal és terveinkkel sokszor az ellenkező irányban haladunk. Ha meg akarjuk találni őt, el kell mennünk onnét, ahol vagyunk és a változások ellentmondásos útján kell haladnunk, hogy végül láthatóvá és hallhatóvá váljék a számunkra.

Szent Pál arra figyelmeztet bennünket, hogy az Istenre való rátaláláshoz nincs szükségünk arra, hogy átszeljük az óceánt vagy felemelkedjünk a mennyekbe, sem arra, hogy az alvilágba szálljunk alá (Róm 10,5-8). Mindezeket ma már megtehetjük, és meg is tesszük, de nem azért, hogy Istenre találjunk, hanem inkább azért, hogy kitérjünk előle. Isten –mondja Szent Pál- egészen közel van hozzád: „Ő a szádon van és a szívedben” (Róm 10,8-10). Erre a közelségre szükségünk van. Egészen közel kell keresnünk, hogy megtalálhassuk rejtekhelyét, ahol kinyilatkoztatja önmagát. Erre kell minket bátorítania a karácsonyi éjszakának.

„Menjünk át Betlehembe!” – azt jelenti: Be kell törnünk a rejtekhelyre, hogy megleljük az isteni igazságot, amely meg akar születni a mi szívünkben is. Ehhez olyan egyszerű szívre van szükségünk, amely képes arra, hogy észrevegye Őt. Kérjük az Urat, hogy érintsen meg minket, ahogyan a pásztorokkal tette. Tegyen képessé arra, hogy felkeljünk és elinduljunk, és részünk legyen az örömhírben, mely minden embernek szól: „Íme, megszületett az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában!” (Lk 2,11)

Joseph Ratzinger: „Gott verbirgt sich in einem Kind” c. elmélkedéséből fordította: ThDr. Karaffa János