Az alábbiakban ThDr. Karaffa János ünnepi gondolatait adjuk közzé, amelyeket 2005-ben a bakai ünnepségen mondott el.

Tisztelt ünneplő egybegyűltek, kedves bakaiak, és a környékről érkezettek!

Szeretettel köszöntöm ezen a tavaszi délelőttön mindnyájukat, akik ünnepelni jöttek ide.

Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy minden jogos aggodalom ellenére, amit a kultúra, a közbeszéd leromlott állapotával kapcsolatban érzünk, nemigen akad olyan magyar ember, aki ne tudná mit is ünnepelünk március 15-én. Azt hiszem, hogy közülünk bárki néhány perc alatt könnyedén össze tudná gyűjteni mindazt, amit az 1848-as forradalomról mindnyájunknak megtanítottak. Elsőként minden bizonnyal Petőfi és Kossuth neve hangzana el, majd a márciusi ifjak, Batthyány miniszterelnök úr, Görgey Artúr tábornok és az aradi tizenhárom. Másodikként, ha emlékeink polcain egy kicsit mélyebbre nyúlunk, leporolhatnák a Habsburg-ház trónfosztását, az áprilisi törvényeket, a jobbágyfelszabadítást, az úrbéli terhek eltörlését, az érdekegyesítést. Sőt, alaposabb keresgélés után, hogy ki melyik kor tankönyvéből tanult – mert ez még ma is számít –, olyan kifejezéseket idézhetnénk fel, mint az ipari proletáriátus vezette 48-as forradalmak, vagy Táncsics Mihály osztályöntudata…

Tisztelt Egybegyűltek! Visszatekintve mindig hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a forradalmak és szabadságharcok kizárólag ünnepnapokból álltak, kalaplengetésből, fellobogózott utcákból, a vezérszónokokat éltető hurrá-hangulatból, színpompás diadalokból, győztes tábornokok cifra felvonulásaiból, vagy éppen tragikus vereségekből, a nagy hadvezérek hirtelen bukásából, végzetüket el nem kerülő hősök mártíromságából. Pedig a legtöbb ember életében kevés a múzeumkerti élmény.

Tisztelt Emlékezők! Vannak, akik forradalmat hoznak. Ők azok, akik valaminek megállj-t parancsolnak. És vannak, akik élete maga a folytonosság. Ők azok, akik nem változnak, akik nem változtatnak, sem egyik sem másik természet nélkül nincs nemzet. Velünk voltak, velünk vannak mindannyian. Az újat hozók éppúgy, mint a folytatók, a továbblépők éppúgy, mint a megtartók. Petőfi éppúgy, mint Deák, Kossuth éppúgy, mint Széchenyi. A kőszívű embernek nemcsak forradalmár fiai de túlélő unokái is vannak. Akik összegyűjtik évek hosszú munkájával mindazt, amit utána egyetlen csodálatos, ragyogó pillanatban sűrűsödik össze. Hiszen ne felejtsük el Kedves Emlékezők, az évszázadok messzeségéből is látható roppant magasságba az emberek hosszú éveken át csendben végzett szívós munkája emeli az ünnepnapokat. Mert a hétköznapokhoz is bátorság kell, lendület és lelkesedés. Sőt, ehhez kell igazán nagy lelkierő, és ha így élünk, akkor képesek leszünk megragadni a rendkívüli idők kínálta lehetőséget, akkor leszünk képesek felismerni, hol a helyünk, mi a feladatunk, mi a küldetésünk. Mert minden bennünk dől el legelőször. A nagy pillanatok csak az alkalmat teremtik meg, hogy felszínre törjön az összegyűlt roppant energia. A hétköznapok kitartása és vakmerősége hajtotta például azokat az egyszerű katonákat, őrmestereket és századosokat, akik már a szabadságharc kitörése előtt meghökkentő számban és szinte már kihívóan hoztak létre alapítványokat, a hadseregen beüli nemzeti öntudat ápolására. Nem csupán kevés összekuporgatott pénzük hozamáról mondtak le, hanem előmenetelüket is veszélyeztették, hiszen a szigorú német parancselvű hadseregben vakmerő tett volt egy másik nyelv támogatása.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez is a szabadságharc része. Kevésbé látványos, mint a győztes tavaszi hadjárat. Kétségtelenül kevésbé vakmerő, mint mondjuk Budavár bevétele. És nem is olyan hősies, mint Batthyány Lajos miniszterelnök úr tartása a végső sortűz előtt. Az alapítványt létrehozó honvédek csak éltek hitük szerint. Mert volt hitük. Csak, tették, ami a dolguk, mert felismerték, hogy van hivatásuk a világban. Tenni akartak valamit és nem válni akartak valamivé. A mi életünk is már csak ilyen: se nem hősi, se nem félelmetes. Mi magunk is ilyenek vagyunk: változva – változatlanok. Megcsúfolva is büszkék, megosztva is egymás felé fordulók, megszorítva is reménykedők. Mert hiszünk az olyan hétköznapinak tűnő dolgokban, mint a család, a munka becsülete, a hit ereje, az élet méltósága.

Kedves Emlékezők! A szabadságharc hősei megértették, hogy a haza ott van, ahol az emberek szeretik azt a helyet, ahol, élnek. Ahová tartozunk, s ami hozzánk tartozik. Ahol az emberek nem vágynak világgá, vagy ha mégis, akkor tudják, hogy idővel majd biztosan visszatérnek. Nem áhítozzák a másét, nem hódolnak be távoli, gazdag hatalmak imádatának. Haza ott van, ahol sok-sok emberöltő óta ugyanazon a nyelven szólítjuk meg egymást. Ahol magyarul meséljük a mesét, magyarul éljük a mindennapot, magyarul, makacsul ragaszkodunk a tájhoz. Ezt a hazát nem lehet lecserélni, kiosztani, elárulni vagy félbevágni, hiába is rajzolják át akárhányszor a határokat. Ám a haza, Tisztelt bakaiak, a haza ott is van, ahol a jó ügyek mindig megtalálják a maguk jó embereit. Ahol a vágyak nem maradnak mindig vágyak, mert vannak, akik merik vállalni azok igazzá tételét. 1848 visszaadta az egész országnak, visszaadtuk egymásnak a szó és a gondolat szabadságába vetett hitet. Kiálltunk a számunkra fontos értékek, a család, a haza, a nemzet, a munka és az összetartozás értékei mellett. Kiálltunk, és arra is volt erőnk, hogy ha kell, akkor áldozatot hozzunk érte – ki a munkájával, ki az anyagi támogatásával, és bizony, ki az életével.

Tisztelt bakaiak! Március tizenötödike ünnepnap. Ahogy ünnep volt 2004. május elseje, az Európai Unió csatlakozás napja is. De azután, május másodikán reggel a rákövetkező hétköznapon mindnyájan itt ébredtünk mi is itt a Felvidéken. Itt fogunk élni tovább, itt kell boldogulnunk, itt kell elvégezni a munkánkat, itt kell értelmes célokat kitűzni magunk elé, itt kell nevelni a gyermekeinket, és kell gondoskodni szüleinkről. A csatlakozás is elsősorban hétköznapokból áll, nem jelszavakból, nem ünnepségekből, és nem üres ígérgetésekből. Valójában azért változtattunk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk. Vagyis: magyarok.

A valóságban nem mi mentünk az Európai Unióba, hanem az Európai Unió jött el hozzánk. Eljött hozzánk – de nem old meg helyettünk semmit. A reformkori magyarság épp abban mutat példát számunkra, hogy nem kívülről várt segítséget. Tisztelt ünneplő egybegyűltek! Hogy lesz-e a mi – a ma élő magyarok – tetteiből a közösségekért, az egész nemzetért végzett munkálkodásnak egy új nagy ünnepe, amely szinte kigördül a nép lelkéből – …nem tudhatjuk. A mi dolgunk minden nap megtenni a magunkét, kilépve saját önzésünk és félelmeink köréből. És a többi, Kedves Emlékezők – a többi a Kegyelem.

A történetírók úgy tanítják: Róma azért lett nagy, mert szerették. Szeretnünk kell magyar nemzetünket, ahogy a reformkori magyarok szerették. Ahogy a márciusi ifjak szerették. Ahogy a szabadságharc hősei és vértanúi szerették. Szeretnünk kell magyar nemzetünket, és tennünk kell érte, hogy mindannyiunknak, minden magyar embernek biztonságos és erős otthona legyen Európában. Hálás szívvel köszönöm, hogy meghallgattak – Isten áldja a magyart!”